Tegnap éjjel megint álmodtam, mondhatni már kezdem megszokni. Egyébiránt eléggé zaklatott vagyok, úgyhogy azt hiszem, kissé rendszertelen lesz mindaz, amit leírok. Bár lehet, hogy ez mindig így van... Kezdek tényleg kételkedni benne, hogy még épeszű vagyok...
Ma éjjel megint álmodtam a zuhanásról, de már másról is. Pontosabban sokkal több mindent érzékeltem. Kicsit olyan volt, mintha kívülről nézném az egészet. Embereket láttam odalent, akiket nem ismertem, vagy legalábbis nem jöttem rá, kik azok. De azt tudom, hogy többen voltak. Tudom, hogy Lazarov ott állt a toronyban, és diadalmasan nevetett, és tudom, hogy most is hallottam Kamen üvöltését, mert akkor ébredtem fel.
Talán nem nehéz kitalálni, hogy ezek után egy darabig még ébren maradtam. Amikor aztán sikerült kellően megnyugodni, visszafeküdtem aludni, ami utólag minősítve meglehetősen pocsék döntés volt.
Ebben az álomban egy mocskos cellában dideregtem, ahol se víz, se friss levegő, se étel, se semmi nem volt rajtam és a fájdalmon kívül.
Most pedig megfejtem őket: még mindig félek Naydentől. Nem túl bonyolult, de rettentően zavaró tény. Nem tudom megérteni, hogy miért nem képes végre békét kötni és hagyni az egész ügyet.
Igen, tudom, hogy elveszítette a fiát, de az már lassan 19 éve történt. A sors pedig egyértelműen keresztülhúzta minden eddigi tervét. Talán nem is próbálkozik többé. Egyébként is többségükben hatalmas hülyeségek az álmaim. Bem is tudom, miért gondolom állandóan, hogy jóslatok, elvégre hogy a fenébe lehetnének ezek valóságosak? Legnagyobb részük az élénk fantáziám és az aktuális történések összekeveredése, a maradék pedig merő zagyvaság.
Ma egyébként megint minden a megszokott módon csordogált a medrében, bár a testvéreim egész nap nyaggattak, hogy ne legyek már ilyen lehangolt.
Holnap igyekszem több erőt mutatni feléjük. Jó éjt, kedves naplóm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése