2012. február 20.

Ma már sikerült kerítenem némi időt egy tollal és a naplómmal, így végre beszámolhatok a családomról és a tegnapi napról.
Nem igazán tudom, hogyan kezdjek hozzá. Mint a naplómból sejthető, szombat este már majd' megőrültem az idegességtől. Ehhez képest vasárnap reggel valahogy furcsán higgadt voltam. Talán annyira túlizgultam magam a korábbi napokban, hogy már képtelen voltam bármilyen érzelemre.
Tíz órára mentem a megadott címre. A ház elé érve egy ideig nem is voltam rá képes, hogy akár csak megmozduljak. Végül elértem a kopogtatót, és nem is kellett sokáig várnom: egy velem nagyjából egy magas férfi, édesapám nyitott ajtót. Halványan mosolyogva invitált be, és a nappaliba vitt, ahol édesanyám és a testvéreim már vártak. Anya, amint meglátott könnyes szemmel a nyakamba borult.
Rendben, most bevallom, hogy az előző mondat papírra vetése óta tíz perc telt el, mert nem tudom, hogyan folytassam. Azt hiszem, nem fejtem ki túl részletesen.
Tehát elmondtak mindent arról, hogy mi történt velem - ezt szerintem holnapra halasztom, mert nem akarok egyből öt-hat oldalt elfoglalni -, aztán én is elmeséltem, hogyan, hol éltem eddig, mi minden történt velem. A kettő között, illetve közben közösen megebédeltünk. Aztán... Valahogy elment az egész nap, és azon kaptam magam, hogy édesapám a kezembe nyom egy pizsamát, hogy maradjak itt éjszakára.
Egy szobában aludtunk hárman, Timoteivel meg Viktoriyával. Eredetileg Timotei szobáján osztoztunk volna ketten, de Viktoriya nem volt hajlandó elfogadni, hogy ő ne legyen velünk, ezért behoztak egy matracot, és a húgom azon aludt. Pedig próbáltam rábeszélni, hogy majd fekszek én a földön, de ezt az ötletet mind a ketten lehurrogták.
A mai napról is ejtenem kell pár szót: a szüleim megkértek, hogy egy darabig költözzek ide hozzájuk. Egyelőre egy hónapban egyeztünk meg: nekik és nekem is szükségünk van arra, hogy együtt legyünk egy darabig. Így tehát hazamentem - Timotei addig könyörgött és győzködött, amíg elvittem magammal, Viktoriya szerencsére éppen hegedűórán volt -, összeszedtem az egy hónapra szükséges dolgaimat, valamint a munkámat is, meg persze - előzetes megbeszélés alapján - Vort, Reát, Mayát és Dragot is, meg felhívtam a mindenesemet, hogy gondoskodjon Angelosról, aztán visszautaztunk az Antonov házba. Holnapra is sok feladat maradt még: mindazokat a dolgokat, amelyek hibásak a hamis személyazonosságom miatt, ki kell javítani.
Éjjel, miután a testvéreim elaludtak, én még vagy egy óráig fent voltam, és azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet ez igaz.
Remélem, ez nem tűnik el, mint minden más boldogság az életemből. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 19.

Most csak pár pillanatnyi időm van, mert Viktoriya és Timotei itt lógnak a nyakamon.
Holnap mindent leírok. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 18.

Nem tudok mihez kezdeni magammal. Nem tudok dolgozni, nem tudok olvasni, zongorázni vagy tanulni, egyszerűen nem akar működni az agyam.
Csak a holnapra gondolok. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 17.

A ház ismét üres és csendes. Ez persze csak most zavar, hiszen az elmúlt héten egész nap hallhattam Kamen hangját, vagy ha azt nem, átszűrődött a zene, amit hallgatott. Távoztával persze még a minimális izgalmat is elvitte ebből a házból.
Az idegesség, az bezzeg maradt. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 16.

Még mindig a hitetlenkedés állapotában tartózkodom, de most már talán felfogtam annyira, hogy értelmes jegyzetet készíthessek róla.
Hogy mit? Azt, amit Mr Crow-tól tudtam meg. A szüleim élnek, várnak vissza, van két testvérem, és csak három napot kell várnom, hogy találkozhassam velük.
Igazából azt hiszem, még fel sem bírtam fogni: arról pedig, hogy egész pontosan mi történt velem... végképp fogalmam sincs. Lord Sammael azt mondta, hogy azt majd édesapám és édesanyám elmondja.
Vajon milyen lehet Nikolai és Sofiya Antonov? Milyenek lehetnek Timotei és Viktoriya? Alig bírom kivárni a vasárnapot.
Viszont, csak hogy nehogy túl optimistának tűnjek, egyszerűen muszáj írnom a kétségeimről is.
Mert mi van, ha nem olyanok lesznek, amilyennek elképzeltem őket? Mi van, ha Mr Crow elbeszélésével ellentétben mégis egy újabb hideg szívű családba kerülök? És mi van, ha nem engedik, hogy folytassam a Branimir Bútorgyárral való munkát? Mert a nélkül nem igazán tudom, mit tehetnék magammal...
Még egy utolsó információ: Kamen holnap este utazik vissza Fyronba, és ő fogja összeszedni a bútorrendelésekkel kapcsolatos dolgokat, aztán megküldi nekem, így tehát mindent meg tudtunk beszélni, amit terveztünk.
Ma pedig nem történt semmi. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 15.

Néhány nap múlva megismerem a szüleimet. Meg kell köszönnöm Lord Sammael segítségét.
Holnap magyarázok. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 14.

Újabb hosszú nap, de most már nem olyan eseménytelen. Ma már, ahogyan megígértem Kamennek, ellátogattam Bezdenbe. Nem tudom, miért írom le: soha nem akarok erre a napra emlékezni.
Rosica már nagyjából meggyógyult, de míg ágyban van, ami az én szemszögemből több, mint tökéletes.
Nem szeretnék beszámolni párbeszédünk minden szaváról, inkább felsorolnám, mit tudtam meg.
Beismerte, hogy egy csepp Branimir vagy Lazarov vér sincs bennem. Azt is, hogy elraboltak, és a szüleim semmit sem tudnak rólam. Hogy kik ők: nem tudtam szóra bírni. De elmondta, hogy amióta a kezei között vagyok, azon ügyködik, hogy tönkretegye az életem.
Azt hiszem, itt vesztettem el az irányítást. Ha apám Grozdan nem jön be, valószínűleg megfojtottam volna.
Amikor hazaértem, Kamen egyből faggatózni kezdett, de - meglehetősen undok stílusban - elhajtottam.
Holnap elmondom neki, amit tudnia kell. Jó éjt kedves naplóm.

2012. február 13.

Újabb eseménytelen nap, amit Kamen azzal töltött, hogy próbált rávenni, hogy menjek el Bezdenbe. Végül megígértem neki, hogy holnap meglátogatom a kúriát, főleg ha nem nyaggat ezzel tovább. Utána arról kezdett beszélni, hogy milyen ötletei vannak még, amivel megtalálhatom a családomat. Kissé fárasztó, de nem baj... Sokkal jobban reagált, mint gondoltam.
Más dolog, hogy megint felhívott Mr. Crow - vagy Lord Sammael, ahogyan Kamen utal rá -, és megkérdezi, hogy mikor tudna meglátogatni a héten. Amikor pedig azt mondtam, hogy esetleg odamehetek Kamennel, azt felelte, hogy a találkozás célja csak kis részben kötődik a bútorokhoz, sokkal inkább magánjellegű.
Szerdán meglátogat. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 12.

Kamen még itt van, és most, hogy túltette magát az első sokkon, állandóan beszél. Néha mond valami hasznosat is, de leginkább arra próbál rávenni, hogy beszéljek azzal a két emberrel, akiket eddig a szüleimnek hittem. De ahogyan magamat ismerem, úgysem jutok el addig, csak ha rászánom magam. Bár, azt hiszem, lassan összeszedem magam, és meglátogatom a Branimir kúriát.
Mondjuk holnapután. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 11.

Azt hiszem - bár csak azt hiszem -, hogy minden rendben van. Vagyis csak Kamennel, de ennyi nekem elég. Igazából tudom, hogy jóval bővebben kellene kifejtenem a dolgot, de... Egyszerűen képtelen vagyok rá. Csak örülök neki, hogy még mindig van unokabátyám.
Egyébként azt mondta, beszélnem kéne any Rosicával. De kétlem, hogy tőle többet tudnék meg... Ő volt az, aki apámn Grozdannak is beadta a rólam szóló hazugságokat, valószínűleg nem fog segíteni rájönni, honnét származom.
A harmadik dolog pedig, amit meg kell említenem, az az, hogy felhívott a Fyron egyik igazgatója. Nem, nem Kament követelte vissza: tőlünk akar bútorokat rendelni. Eléggé meglepődtem, de abból ítélve, ahogyan visszakérdezett a nevemre, nem én voltam az egyetlen.
Kíváncsi lennék, miért lepte meg ennyire a Yan név. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 10.

Hosszú nap volt a mai. De kétségkívül Kamen tette azzá. Ő és a kiborulása. Hogy mire jutottunk? Semmire. Azt mondta, adjak neki egy kis időt. Tehát eljöttem.
És azt hiszem, soha nem voltam még ilyen ideges. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 9.

A mai nap végre egy eseménydúsabb volt, és az unokabátyámnak hála a hangulatom sem volt annyira egy bizonyos kétéltű egy bizonyos testrésze alatt.
Kamen némileg késve érkezett két óra felé. De persze számomra ő maga volt a megváltás, és noha tudom, mennyire utálja, ha hozzáérnek - a múltja ismeretében ez nem is akkora csoda -, amikor megláttam, a nyakába borultam. Rettenetesen hiányzott, és talán csak most kezdem felfogni, mennyire...
Miután kivégeztük az ebédet, kifaggattam mindenről, ami Fyronban történt vele. Remek érzés volt hallgatni, tanácsokat adni, és egyszerűen csak beleélni magam az ő problémáiba. Mert amíg így tettem, nem kellett a sajátjaimmal foglalkoznom...
Persze ő is megkérdezte, hogy mi az a nagyon nagy baj, ami miatt idehívtam, de megmondtam neki, hogy majd holnap elmesélek mindent.
Remélem, nem lesz dühös, és remélem képes lesz még a bejelentésem után is az ő szeretett öccseként gondolni rám.
Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 8.

Bevált a jóslatom... A mai napom pontosan ugyan olyan volt, mint a tegnapi. Az egyetlen különbség, hogy fél nap azon tűnődtem, felhívjam-e Kament, de végül ő oldotta meg a problémát.
Holnap ebédre várom őt. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 7.

A mai napom teljes zavarodottságban telt. Puszta érzékeltetésképpen: fél másodpercen múlt, hogy nem a körömkefével mostam fogat, nem etettem meg a siklómat macskakajával, nem sósan ittam a teát, valamint sikerült összehoznom a borsos-cukros káposztás tésztát... Amikor pedig épp nem szerencsétlenkedtem, akkor a gépe előtt ültem, és bámultan magam elé. Dolgozni akartam, dolgoznom kellett volna. De egész egyszerűen lehetetlennek éreztem, hogy koncentráljak. Azt hiszem, erre meg is van minden okom.
A napom nagy része tehát szerencsétlenkedéssel, magam elé bámulással, gondolkodással és zenehallgatással telt el. Hogy mi a tervem holnapra? Lényegében ugyan ez. Képtelen vagyok még mélyebb gondolatokba merülni a szárma tegnapi ügyről. Nem akarok még eléjük állni, nem akarok tudni semmit.
Lehet, felhívom Kament. Tudom, van elég baja e nélkül is, de egyedül ezt nem bírom, és ő az egyetlen, akihez fordulhatok...
Még átgondolom. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 6.

Hányszor még? Ó, mondd, hányszor kell még összetörnöm, mielőtt elhagyhatom ezt a világot? Őrület, ami velem történik. Igazából néha azt hiszem, hogy minden, ami velem történik, csak egy hazugság, hogy álom minden pillanat, és előbb-utóbb öt évesen ébredek az ágyamban, és kiderül, hogy semmi sem igaz.
Hogy nem volt igaz Lil, nem volt igaz az iskola, hogy minden csak képzelődés volt, hogy még előttem áll az élet, előttem van minden. Hogy nem kell élve eltemetnem magam, hogy van bármi, ami nem hullik darabjaira, amint igazán valóságosnak érzem.
Hogy arra a tudatra ébredek, hogy valóban Yan Sergej Branimir vagyok, Rosica Lazarov és Grozdan Branimir gyermeke, a Branimir család elsőági leszármazottja, Kamen unokaöccse és Lorette unokabátyja, egy démon, a Branimir Bútorgyár jogos örököse, hogy kiderül: nem hazugság minden, amiben valaha éltem.
A saját életemet akarom vissza. Azt, amit igazságként éltem meg. Nem érdekel, hogy az egész hazugság volt, csak azt akarom, hogy visszakaphassam. Igazságnak akarom a családom, bármennyire utálom is őket, el akarom hinni, hogy nem egy óriási hazugság vagyok. Kament akarom, azt akarom, hogy az az idióta az unokabátyám és testvérem legyen, Giselle-t, hogy a sógornőm és a leendő gyermekeiket, hogy az unokahúgaim és az unokaöcsém legyenek.
Vér szerint! A vér az egyetlen, ami miatt még Bulgáriában vagyok, annak a nevében viseltem el any Rosica minden követelését és ap Grozdan minden parancsát. A vér volt az, ami miatt rettegtem, hogy el kell majd szakadnom Liliyától. A vér, ami már évek óta megszabta minden lépésemet.
Hol van most a vér? Most, amikor biztos kapaszkodó kellene, mert kirántották alólam a kötelet, amin táncoltam, hol van most a vér?
Tönkretettek, a vér nevében. És most? Hol van most a vér, mire fogják, amit velem műveltek? Mire fogják, hogy bezártak, elvadítottak, lenéztek és a vér nevében halálra dolgoztattak?
Imádom a céget, a munkámat, de mi értelme, ha semmi közöm a Branimirokhoz? Mi értelme bárminek, miután megtudod, hogy az egyetlen hely, ahová mindig tartoztál meg sem illet?
Hogyan tovább? Hova, kihez tartozom? Ki vagyok én? Ki zokog elveszett, elrabolt fiáért? Vagy ki az, aki eldobott magától? Ki az, aki csecsemőként elárult, és odaadott egy másik nőnek?
Ki az anyám? Ki az apám? Ki vagyok én?

2012. február 5.

Időnként úgy érzem, már régen elvesztettem az eszem. Néha pedig úgy, mint aki olyan dolgokra emlékszik, amik még nem is történtek meg. Hogy miről hadoválok? Munka közben elkezdtem firkálni, és fél órával később rájöttem, hogy Kamen esküvőjét vázoltam fel a lapra.
Az lehetséges, hogy valaki kissé gyatrán kitörölte az emlékeimet, majd visszaküldött a múltba? Csak mert az, hogy a jövőről hallucinálok, két dolgot jelenthet: hirtelen jóssá váltam, illetve végleg beleőrültem a munkába. Őszintén szólva a második variáció valószínűbb.
Ma is: reggel felkeltem, átöltöztem, aztán bekapcsoltam a gépet, és elkezdtem dolgozni. Aztán úgy húsz perccel ezelőtt kikapcsoltam, meg közben ebédeltem és zuhanyoztam. De lényeg a lényeg: sikerült behoznom a lemaradásaimat, és teljesen felkészülten jelenhetek meg a holnapi tanácson.
Ami azt jelenti, hogy noha már hét és hat között fel kell kelnem, mégis: fél egykor még itt ülök, és a naplómba körmölök...
Megyek aludni. Jó éjt, kedves naplóm.

2012. február 4.

Ma felhívott Kamen. Furcsálltam, de jól esett, igazán. Jó, mondjuk az is igaz, hogy a hangjából ítélve kis híján elaludt a mobil mellett, de legalább keresett. Egész sok mindent mesél. Nem lehet unalmas hely az a Fyron. De nem, ettől függetlenül sem vágyom oda. Valahogy nem érzem úgy magam, mint aki ismét egy iskola nyüzsgésére vágyik. Elég volt ez a másfél év, egyelőre legalábbis. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő?
Visszatérve Kamenre: hiányzik az a lökött unokatestvérem. Szeretnék most vele lenni, hiszen tudom, hogy rettentő szüksége van a segítségre. Remélem, Giselle vigyáz majd rá...
Kam felőlem is érdeklődött: elmondtam neki, hogyan tengetem az életemet, hogyan halad a cég, és így tovább. Szinte ijesztő tükröt tartott elém, hogy mit tudtam elmondani neki... Elég semmilyen az életem. De egyelőre ez a semmi nekem tökéletesen megfelel.
Most pedig elmegyek aludni, ugyanis elmúlt hajnali egy... és igazából már ötödike van. De ez lényegtelen.
Jó éjt, kedves naplóm.

The show must go on

Üdvözlök mindenkit!
Ez itt egy napló. Egy olyan fiatal bolgár varázsló naplója, aki már nagyon sok mindent megélt, tizenhét - illetve február 23-tól már tizennyolc - éves kora ellenére is.
Gyermekkorában egy súlyos betegséget szerzett, ami kétszer is majdnem végzett vele: egyszer tíz, másodszor tizenhat éves korában. Először, amikor megbetegedett, másodszor, amikor kigyógyult belőle. Jelenleg legalábbis úgy tűnik, teljesen meggyógyult.
Másfél évvel ezelőttig a szülei elzárva tartották a világtól: a betegség miatti fehér haját szégyellték más nemes családok elől, így inkább bezárták a bezdeni kúriájukba, és magántanárokkal taníttatták. Azonban hónapokkal ezelőtt történt valami, és láss csodát: a fiút elengedték egy varázslóképzőbe.
Másfél év alatt... Minden megváltozott az életében. Minden, amit valaha ismert, új jelentést kapott, ő maga... Ő maga szinte teljesen más személyiséggé vált. Amikor elkezdte az iskolát, magának való volt, elrejtett sebekkel, amit senki és semmi nem tudott előhozni belőle. Egészen addig, amíg nem találkozott egy lánnyal.
Liliya örökre megváltoztatta az életét. Azzal, hogy belépett oda, és azzal, hogy nem maradt ott. Yan szíve összetört, de úgy döntött, már több, mint túl sokszor zuhant padlóra. Ezért hát most féltérden dacol az élettel, sőt, egyre inkább emelkedik fel. De ebben a felemelkedésben nincs semmi örömteli: nem számít neki, hogy él-e vagy hal. Csak teszi a dolgát és létezik.
Az életére visszatérve: mialatt iskolába járt, édesapja elindított egy családi vállalkozást, Branimir Bútorgyár néven. Ez nagyjából egy évvel ezelőtt történt, és azóta a cég egyre inkább tör a magasba. A vezetés, ahogyan telt az idő egyre inkább Yanra szállt, aki jelenleg voltaképpen a vállalat teljes jogú vezetője: a szülei élvezik a pénzt, és az unokatestvérei számláját is az ő munkájának gyümölcse növeli, még ha azok nem is tudnak róla.
A fiatal férfi decemberben, karácsonykor döntött úgy, hogy elköltözik otthonról. Nem akart többé a szüleivel maradni, akik tönkretették az életét: kiiratkozott a varázslóképzőből, és az általa megkeresett pénzből vásárolt magának egy kúriát, Bezdentől a lehető legtávolabb.
Jelenleg tehát itt él és dolgozik egyedül, heti kétszer magántanárok járnak hozzá, havonta családi vacsorán vesz részt a szüleivel, és néma sikolyok között tengeti az életét.
Mégis. The show must go on.